A légszomjat olyan szubjektív érzésként definiálják, amelynek következtében az embernek erősen szüksége van a fokozott légzési aktivitásra. Szubjektív jellege miatt az orvosok nem tudják bizonyítani, hogy a betegek légszomjban szenvednek.
Ezért diagnosztizálják a légszomj kísérő tünetei szerint. Leggyakrabban ezt a rendellenességet tachypnea, orthopnea, apnoe szünetek kísérik. A légszomj pótlására az emberi test a légzési aktivitás és gyakoriság jelentős növelésével reagál. Ezekkel a műveletekkel a test kiegyenlíti a tüdőben lévő gázokat.
Légszomj általában akkor fordul elő, ha a vér oxigénmolekuláinak és a rendelkezésre álló hidrogénionoknak a szintje megzavarodik. Ezt az állapotot artériás hipoxia okozza, amely hosszan tartó, nagy magasságban történő állás során következik be. Ilyen helyzetekben a vérben az üzemi nyomás csökken.
A mechanikai okok légszomjhoz is vezethetnek. Például a légutak sérülése esetén a mellkas trauma vagy deformációja miatt. Hasonló ok a tüdő parenchima. A mellhártya és a rekeszizom - a hydrothorax és a fibrothorax - betegségeiben is jól definiált dyspnoe tünetek jelentkeznek a gázeloszlás zavara miatt.
Légszomj fordul elő bronchiális asztma, emphysema vagy bronchitis esetén is. Ezek a betegségek a légzőközpontok bénulásához és akut oxigénhiányhoz vezethetnek. A rossz közérzet további okai a metabolikus acidózis, a légzőközpontok gyógyszerekkel vagy daganatokkal történő gátlása (elnyomása), láz, pajzsmirigy túlműködés.
Légszomj tüdőfaktorokkal is előfordul. A légutak fokozott ellenállása jellemzi őket. Ennek a csoportnak tipikus képviselője a tüdő parenchima, amelyben a tüdő nehezen tágul, és minden belégzés fájdalmat okoz.
A légszomj egyéb tényezői a szív (kardiovaszkuláris) tényezők. Ilyenek a nagyon kicsi lökettérfogat, ami károsodott gázcseréhez vezet - ez a tüdő szűkületében, valamint a Fallot tetralógiájában fordul elő, amelyet bal-jobb sönt és súlyos hipoxémia jellemez.
